„–
Ezek hová vezetnek? – kérdezte őket Annabeth.
–
Az egyik talán oda vezet, ahová menni szándékozol – kecsegtette a jobb arc. – A
másik talán a biztos halálba.
–
É-én tudom, ki maga – dadogta Annabeth.
–
Hogy te milyen okos vagy! – gúnyolódott a bal arc. – De azt már nem tudod,
melyik ajtót kellene választanod, mi? Siess, nem fogok itt állni egész nap.
–
Miért akar összezavarni? – kérdezte Annabeth.
A
jobb arc elmosolyodott.
–
Te vezeted a küldetést, drágám! Minden döntés a te válladra nehezedik. Nem
erről álmodoztál mindig?
–
Én…
–
Ismerünk, Annabeth – mondta a bal arc. – Tudjuk, mivel viaskodsz egész nap.
Ismerjük a határozatlanságodat. De előbb vagy utóbb választanod kell. És talán
a választásodon fog múlni az életed.
Nem
egészen értettem, miről is beszélnek, de gyanítottam, hogy nem csupán az
ajtókról van szó.
Annabeth
elsápadt:
–
Nem… Én nem…
–
Szálljon le róla! – szólaltam meg. – Kicsoda maga egyáltalán?
–
A legjobb barátod – felelte a jobb arc.
–
A legádázabb ellenséged – vágta rá a bal.
–
Janus vagyok – szavalta kórusban a két száj. – Én vagyok a kapuk istene. A
kezdeté. A végé. A választásé.
–
Hamarosan eljön a te időd is, Percy Jackson, de most Annabeth van soron –
mondta a jobb arc, és pajkosan felkacagott.
–
Jó kis móka!
–
Fogd be! – állította le a bal arc. – Ez komoly. Egy rossz választás az egész
életedet romba döntheti. Végezhet veled és a barátaiddal. De nem akarlak tovább
nyomasztani, Annabeth: válassz!
Megborzongtam,
amikor eszembe jutottak a prófécia szavai: „Athéné gyermekének utolsó csatája…”
–
Ne válassz! – kértem.
–
Attól tartok, nincs más választása, csak a választás – viccelődött a jobb arc.
Annabeth
megnedvesítette kiszáradt ajkát.
–
É-én azt az ajtót választottam – kezdte, de mielőtt rámutatott volna valamelyikre,
fényár öntötte el a termet.
Janus
felemelte kezeit, hogy mindkét oldalon beárnyékolhassa a szemét. Amikor a
ragyogás kihunyt, a szökőkút előtt egy asszonyt láttunk.”
