 |
| Tüphón |
Tüphón,
„Minden szörny atyja”. Szülei Gaia (földanya) és Tartarosz (a félelmetes alvilági szakadék istene). Delphüné
testvére. Felesége Ekhidna, a szörnyek ősanyja.
Az első titánháború után a
Tartaroszba vetett gyermekeiért, a
titánokért bánkódó Gaia odaadta magát
öccsének, Tartarosznak. Ebből a
nászból született meg Delphüné és
Tüphón. Tüphón arra volt hivatva, hogy
legyőzze Zeuszt és megbuktassa
uralmát. Kilikiában született meg, a Korükosz-barlangban. Tüphón csípőig
ember formájú és a csípőtől lefelé óriáskígyóból álló szörnyeteg. Ujjai hegyén kígyók
nőttek, fejét és állát csapzott szőrzet fedte, szemei izzottak, szájából tüzes
láva fröcskölt és hatalmas szárnyai elsötétítették az eget. Tüphón mindegyik
torkából vad hangok törtek elő: bikabömbölés, oroszlánüvöltés, kutyaugatás. Kitárt
karjai kelettől nyugatig értek, feje pedig egészen a csillagokig nyúlt.
Mielőtt feladata
teljesítésére indult volna, talált
magához illő feleséget, Ekhidna (a
szörnyek ősanyja) személyében. Gyermekeik: Kerberosz (a háromfejű kutya, az Alvilág bejáratának őrzője), Orthosz
(kétfejű kutya), a nemeai oroszlán, Kiméra, Szphinx, az erümanthoszi
vadkan, a krommüóni vademse, Hidra, valamint a Prométheusz máját tépő saskeselyű.
Nem véletlenül illették Tüphónt a „Minden
szörny atyja” névvel.
Amikor
rohamra indult az Olimposz ellen az istenek menekülni voltak kénytelenek és különböző állatoknak álcázták magukat.
Athéné nem volt hajlandó elrejtőzni, Zeuszt is megrótta gyávasága miatt, és
addig bíztatta, míg fel nem vette igazi alakját. Zeusz visszatért az Olimposzra
és villámaival rohamra indult Tüphón ellen. A sebesült Tüphón üvöltve
menekülni kezdett, majd Zeusz
közelharcba bocsátkozott vele. Tüphón
kígyói Zeusz köré tekeredtek és a
szörny elvette Zeusztól sarlószerű
kardját, kivágta vele kezeiből és lábaiból az inakat. Zeusz inai nélkül tehetetlenül hevert, mozdítani sem tudta magát.
Tüphón ellenfelét és annak inait szörnynővére Delphüné őrizetére bízta.
Zeusz legyőzése szinte megbénította az
isteneket. Hermész és Pán vállalták, hogy megpróbálják
kiszabadítani Zeuszt. A barlanghoz
lopóztak, Pán pedig olyan iszonyú
hatalmasat kiáltott, hogy Delphüné
szörnyethalt. Hermész az inakat megkereste
és visszahelyezte őket apjába. Zeusz ismét az Olimposzra ment,
harci szekerére szállt és ismét üldözni
kezdte Tüphónt. A Moirák siettek Zeusz segítségére úgy, hogy megkínálták
a szörnyet olyan almákkal, amelyek biztos halálra ítélték őt. Tüphón a
Haimosz-hegyre menekült, ahol Zeusz
felé hatalmas sziklákat kezdett hajigálni, de Zeusz a sziklákat villámaival széthasította, amelyek visszahullva
iszonyú sebeket ejtettek Tüphónon. Szicília felé vette útját, de ahogy a
szigetre ért Zeusz véget vetett a küzdelemnek, óriási sziklát kapott fel és ráhajította,
ebből lett az Etna, amit Tüphón mindmáig megpróbál levetni magáról, a hegy
még ma is tüzet okád és füst tör az égre csúcsáról.
A nyugati civilizációban
Tüphón az Etna helyett a St. Helens-hegy fogságába került. Újdonsült börtöne nem
bírta tovább fogságban tartani a több ezer éve raboskodó szörnyeteget.
A negyedik kötetben (Csata
a labirintusban) Percy Jackson egy csapatnyi telekhin
ellen kénytelen volt használni a St. Helens-hegynél minden erejét, aminek hatására
Tüphón felébredt álmából és az éppen meggyengült börtönéből ki tudott törni.
Az utolsó kötetben Tüphón egyenesen New York, vagyis az Olimposz felé vette az irányt. A Ködnek köszönhetően az emberek nem
láthatták a szörnyeteg valódi alakját, de így is tudták, hogy valami
veszedelmes közeleg, mégpedig egy őrületes vihar képében. Tüphón a laikus
szemeknek egy hatalmas vihar-hurrikán torzszüleménynek tűnt, ami mindent
elpusztított, ami csak az útjába került.
Szinte
az összes olimposzi isten harcba szállt ellne: Zeusz, Artemisz, Apolló, Athéné, Dionüszosz, Árész, Hermész és Héphaisztosz. Poszeidón
a tenger alatt harcolt Ókeánosszal és a tengeri szörnyekkel, míg Hádész és Perszephoné egy ideig nem küzdöttek. Démétér pedig az Olimposzon maradt. Tüphón még Zeusz mestervillámától
is csak hátratántorodott, sokáig úgy tűnt, hogy sikeresen el fogja érni New
Yorkot. Tehát Tüphón nagyon jó figyelemelterelésnek
bizonyult, amíg a többit titán, köztük Kronosz,
egyre közelebb férkőztek a szinte magára hagyott Olimposzhoz.
Percy ilyennek
írta le Tüphónt:
„A
felhő lassan szétnyílt, és először életemben megpillanthattam Tüphónt.
Tudtam,
hogy amíg élek (ami jelenlegi helyzetemben igazán nem valami sok idő), nem
fogom elfelejteni ezt a képet. Tüphón arca folyton változott. Minden percben
más szörny volt, és mindig ijesztőbb az előbbinél. Mivel ép ésszel nem bírtam
volna sokáig nézni a képét, inkább a testére koncentráltam, de azzal sem jártam
jobban.
Emberszerű
volt, de a bőre olyan fasírtos szendvicsre hasonlított, amit egy évig az
öltözőszekrényben felejtettek.
Zöld
foltos volt, ház nagyságú hólyagokkal és fekete égésfoltokkal a vulkán alatt
eltöltött hosszú eónok emlékeként. Emberszerű ujjaiból saskarmok meredeztek. A
lába pikkelyes, mint egy hüllőé.”
(„Az utolsó olimposzi” egy részlete)
Percy imádkozott Poszeidónhoz, hogy hagyja el palotáját
és fékezze meg a New Yorkba érő Tüphónt. Poszeidón
hallgatott fiára, otthagyta palotáját a tenger alatti csata kellős közepén,
hogy segítse megmenteni az Olimposzt. Amikor Tüphón a Hudson-folyóba lépett,
akkor Poszeidón megrohamozta őt a Tyson által vezetett küklopsz-sereggel.
Legyőzték és leláncolták a szörnyet, majd Poszeidón
megnyitott egy alagutat a Tartaroszba,
és levetette oda Tüphónt.
Hogyan
sikerült legyőzni Tüphónt?
„Amikor
Tüphón a Hudsonba lépett, alig ért vádlija közepéig.
Most!, könyörögtem a füstben lebegő képnek. Mire vártok? Légyszi!
Mintha
csoda történt volna, a kép hátteréből felharsant a kagylókürt. Az óceán hangja.
Poszeidóné.
Tüphón
lába körül tizenkét méter magas hullámok csapkodtak a hirtelen viharossá vált
folyón. És a folyóból újabb harci szekér szökkent elő. A szekér elé kötött,
szilaj csikóhal a levegőben éppen olyan könnyedén úszott, mint a vízben. Apám
teste kéken vibrált, tett egy büszke kört Tüphón lába körül. Poszeidón nem volt
többé öregember. Megint olyan volt, amilyennek ismertem: napcserzett bőrű,
fekete szakállas, ereje teljében lévő férfi. Suhintott egyet háromágú
szigonyával, mire a folyó felhőtölcsérrel vette körül az óriást.
- Ne! -
kiáltott fel Kronosz egy másodpercnyi döbbent csönd után. - Ne!
-
TÁMADÁS, TESTVÉREIM! - kiáltotta Poszeidón, de nem tudtam, hogy a füstből
hallom-e, vagy hangja felért egészen idáig. - ELŐRE AZ OLIMPOSZÉRT!
A
habokból harcosok ugrattak ki hatalmas cápák, sárkányok és tengeri csikók
hátán.
Egy
egész küklopsz hadtest érkezett, és a csapatot nem más vezette, mint...
-
Tyson! - kiáltottam fel.
Tudtam,
hogy nem hallhat engem, de alaposan meglepődtem. Valami varázslatnak
köszönhetően hatalmasra nőtt. Legalább hét méter magas volt, akkora, mint
idősebb rokonai, és először életében tetőtől talpig harci páncélt viselhetett.
Mögötte Briareószt pillantottam meg, a Százkarút.
A
küklopszok hosszú, vastag, fekete csáklyás végű vasláncokat lóbáltak a kezükben
- egy hadihajót is le lehetett volna velük horgonyozni. Lasszóként
megpörgették, és Tüphónra dobták őket. Aztán az örvénylő víz segítségével
Tüphón lábára és karjára tekerték a láncokat, amíg a szörnyeteg egészen bele
nem gabalyodott. Tüphón dobálta magát, morgott, és a láncokat tépkedte.
Sikerült néhány küklopszot lerántania hátasáról, de túl sok volt a lánc. A
küklopszok hada szépen lassan elkezdte lefelé húzni Tüphónt.
Poszeidón
ekkor eldobta háromágú szigonyát, és beleállította Tüphón nyakába. Aranyszínű
vér, a halhatatlanok ikhorja fröccsent ki a sebből, és zuhogott alá, mint egy
felhőkarcoló tetejéről aláhulló vízesés. A háromágú szigony visszatért
Poszeidón kezébe.
A többi
isten újult erővel rontott Tüphónra. Árész az óriás közelébe repült, és orron
szúrta. Artemisz egy tucat ezüstnyilat lőtt Tüphón szemébe. Apolló lángoló
nyílvesszőitől még az ágyékkötője is meggyulladt. Zeusz rendületlenül tovább
bombázta villámaival. A folyó vize emelkedni kezdett, és úgy fonta körül az
óriást, mint báb a hernyót. Tüphónt lehúzták a súlyos láncok. Fájdalmában
üvöltött, és olyan erővel dobálta magát, hogy a hullámok átcsaptak a part
ötemeletes házain és a George Washington Bridge-en, de nem tudott kikászálódni
a mederből. Apám nyitott neki egy speciális lefolyót a víz fenekén, azon keresztül
egyenesen a Tartaroszba csúszhatott. A szörny feje búbja fölött átcsaptak a habok,
és többet nem bukkant elő.
-
VHÁÁÁ! - őrjöngött Kronosz, és pengéjével szétkaszabolta a ködképet.
- Itt
vannak - mondtam. - Vége a játéknak.
- Még
el sem kezdődött!”
(Az utolsó olimposzi, 306-307. oldal)
