Pán a Vadon
Istene, a pásztorok kecskeszarvú és -lábú istene. A kecske- és birkapásztorok, valamint a
halászok és vadászok az ő védelme alatt állnak. A leggyakoribb változatok
alapján Hermészt tartják az apjának (mivel a szatírok is az ő gyermekei),
az anyja pedig egy nimfa. Római megfelelői Faunus
és Silvanus.
Pán
kecskeszarvval és kecskelábakkal, szakállal, farokkal jött
a világra, anyja ekkor úgy megijedt tőle, hogy elszaladt és magára hagyta fiát.
Hermész viszont nem hagyta cserben Pánt,
felvitte az Olimposzra, hogy
bemutassa őt istentársainak, akik örömmel fogadták a különös ifjút.
Jellegzetes
hangszere a pánsíp. Pán beleszeretett
egy Szürinx nevű nimfába, aki elmenekült
előle. Pán egy folyónál utolérte a nimfát, akit az istenek megszántak és
nádszállá változtattak. Pán ebből a nádszálból készítette el a szürinxet, vagyis a pánsípot.
Az erdőket és a mezőket hatalmába
vette, védelmezi a nyájakat, vadászik az erdők vadjaira, szerencsét hoz a vadászoknak.
A
szatírokhoz hasonlóan kapcsolatban áll a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Ő volt
az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta. Jókedvű mezei istenként bekerült
Dionüszosz kíséretébe, akikkel zajongva járja be a hegyeket és völgyeket,
ijesztgeti a fürdő nimfákat.
Olyannyira erős hangja
van, hogy ordítása még a titánokat is megfutamodásra
késztette. Ezért nevezik a hirtelen jött nagy rettegést páni félelemnek. Az ókori görögök Pántól
várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenségben és
megfutamítsa őket. Az emberek áldoztak neki teheneket, bakokat, juhokat, tejet,
mézet és mustot.
Az isten nevét a
mindenséggel is összefüggésbe hozták és úgy fogták fel, mint a természet
megszemélyesítőjét. Nagy Pán jelentette/jelenti
a természetet, természet mostani enyészete pedig a Pán halálát.
Az emberiségnek
köszönhetően a természet a mai napig egyre jobban veszít erejéből. Ehhez
hozzájárulnak a folyamatos erdőirtások, a szemetelés, a vizek és a levegő
szennyezése. Pán pedig ezek miatt meggyengült és nyoma veszett.
Grover, a Félvér
táborban lakó szatír (akinek zsebében általában egy tucatnyi pánsíp hever
és hajlamos a pánikolásra) saját céljaként
tűzte ki, hogy megkeresi a Nagy Pánt, amire a Patás Vének Tanácsától engedélyt is kapott az első kötet végén.
„A
Nagy Pán, a Vadon Istene kétezer évvel ezelőtt eltűnt. Egy tengerész az
epheszoszi partok közelében titokzatos hangot hallott a szárazföld felől:
„Mondd meg nekik, hogy a Nagy Pán halott!" Amikor az emberek meghallották
a hírt, elhitték. Azóta is rombolják és fosztogatják Pán birodalmát. De nekünk,
szatíroknak, Pán volt urunk és parancsolónk. Ő védelmezett minket és a föld
érintetlen, vadon részeit. Nem hisszük el, hogy meghalt. A szatírok minden
generációjában a legbátrabbak Pán keresésének szentelik életüket. Minden helyet
végigkutatnak a világban, az összes érintetlen, ember nem járta helyet, és
remélik, hogy megtalálják, hova rejtőzött, és felébresztik álmából.”
(A Villámtolvaj egy részlete)
|
Grover Underwood |
Grover küldetése nem indult éppen
zökkenőmentesen az Aranygyapjú miatt,
hiszen Pán helyett a gyapjú vonzotta magához, így Polüphémosz csapdájába esett. Mint kiderült jó pár néhai szatír esett
ebbe a csapdába, hiszen az Aranygyapjú is hatalmas varázserővel bír, így erejét
összetévesztették Pánéval.
A harmadik kötetben Új-Mexikóban
különös nyomra bukkant Grover,
ugyanis megérezte a természetisten illatát, sőt közelsége olyannyira mámorító
volt, hogy Grover elájult. Azonban jelentősen nem jutott előrébb kutatásával,
hiszen Kheirón minden őrzőt a táborba
rendelt, hogy felkutassák az eltűnt hősöket. Percyéknek pedig Annabeth
keresésre kellett indulniuk. Még ugyanennek a résznek a végén Pán üzenetet küldött Grover részére, ami csupán két rövid szóból állt: „Várlak téged!”
A negyedik részben a Vének Tanácsa számon kérte Grovert az „állítólagos” üzenettel
kapcsolatban, amit a Nagy Pántól kapott. A tanács szkeptikus volt a
hallottakkal kapcsolatban, így csak egy hetet adtak az ifjú szatírnak, valamint
tanácsolták neki a bábszínházat és a sztepptáncot.
Grover biztosan tudta, hogy az egyetlen hely,
ahol rátalálhatnak Pánra: az a Labirintus.
Megérzése pedig beteljesedett, hiszen megannyi kalandon átküzdve magukat
szintén olyan közel kerültek a természetistenhez, hogy Grover elájult (akárcsak
az Új-Mexikóban történtekhez hasonlóan). Végül rábukkantak a Nagy Pánra a Labirintus egy eldugott barlangjában.
Pán arra kérte Grovert, mondja el
mindenkinek, hogy a Nagy Pán meghalt.
Pán szavai:
„A
nevem, Pán… eredetileg azt jelentette, hogy egyszerű, de ma már azt jelenti,
minden. A vadon szellemét mindenkinek át kell adnod, akivel találkozol. Azt üzenem
nekik, hogyha meg akarják találni a Pánt, magukban kell keresniük! Állítsátok
helyre a természetet, négyzetméterről négyzetméterre. Mindenki abban a sarkában
kezdje a világnak, ahol lakik. Ne várjatok senkire, még az istenekre sem, hogy megcselekedje
ezt helyettetek."
(A „Csata a labirintusban” egy részlete a 303. oldalról)
Beszélgetésük végén Pán megáldotta őket, majd fehér ködként szertefoszlott.
Az ő elmúlásával együtt a barlang állatai is porrá váltak.
A Pántól kapott „páni
félelem” erejével Grovernek sikerült
a táborra törő ellenséget elkergetni. A
vén szatírok természetes nehezen fogadták az istenség elmúlásának hírét, mi
több hazugnak titulálták Groverrel
együtt a többi hőst is. A fiatal szatír segítségére pedig nem kisebb személy
sietett, mint Dionüszosz, aki
elmondta a tanácsnak, hogy Groverék
igazat szóltak. Ennek ellenére a vének nem engedtek álláspontjukból, így Dionüszosz feloszlatta a tanácsot (ezzel
megszűnt Grover száműzetésének
kérdése is).
Az utolsó kötetben Grover a világot járta, hogy meggyőzze a
természetszellemeket és a lényeket Pán haláláról. Valamint próbálta
összekovácsolni a szatírokat, hogy védelmezzék a vadont.
A
folytatásban betekinthettek a Nagy
Pán nem hétköznapi barlangjába! Valamint elolvashatjátok Pán szavait, melyeket a hősökhöz intézett!
Pán
barlangja:
„A
falakon vörös, zöld és kék kristályok csillogtak. A furcsa derengésben
lenyűgöző növények nőttek – óriásorchideák és csillag alakú virágok, a falakat
indák futották be, rajtuk bíbor és narancssárga bogyók híztak. Lábunk alatt
selymes, zöld mohaszőnyeg. A barlangnak magasabb volt a mennyezete, mint egy
katedrálisnak, és úgy ragyogott, mint egy galaxisnyi csillag. A barlang közepén
egy aranyozott, U alakú római ágy terpeszkedett, rajta rengeteg selyempárna.
Körülötte régen kihalt állatok heverésztek: egy dodó madár, egy emlős, ami
mintha a farkas és a tigris keveréke lett volna, továbbá egy hatalmas rágcsáló,
talán a tengerimalacok ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas mamut lépkedett az
ormányával gyümölcsöket tépegetve.
Az
ágyon egy vénséges szatír ült, és égszínkék szemével figyelte, ahogy
közeledünk. Göndör haja és hegyes szakálla hófehér volt, de még a lába is ősz szálaktól
szürkéllet. Hatalmas, csillogó, barna, csavart szarvai voltak. Ezeket már nem
lehetett volna sapka alá rejteni, ahogy Grover tette a sajátjaival. A nyakába akasztva
pánsíp lógott.
Grover
térdre rogyott az ágy előtt:
–
Nagy Pán!
Az
isten kedvesen mosolygott rá, de szomorúság csillogott a szemében:
–
Grover, kedves, bátor szatírom! Már régóta vártalak!”
(Csata a labirintusban, 298-299. oldal)
Pán
szavai a hősökhöz (az
első bekezdés Groverhez szól):
„–
Erősnek kell lenned. Megtaláltál, és most el kell engedned. Át kell venned a
terhemet. Egyetlen isten ezt már nem bírja el a vállán. Mindannyiótoknak
cipelnie kell.
Amikor
a Pán tiszta, kék szemével a szemembe nézett, rádöbbentem, hogy nemcsak a szatírokra
céloz, hanem a félvérekre és az emberekre is. Mindenkire.
–
Percy Jackson, tudom, mit láttál ma. Ismerem a kételyeidet. Egy valamit
elárulhatok: ha eljön az idő, a szíved nem ismer majd félelmet.
Annabethhez
fordult:
–
Athéné lánya, közeleg az időd. Egy olyan darabban vár rád főszerep, amire nem
is számítottál.
Most
Tyson következett:
–
Küklopsz mester, ne csüggedj! A hősökről sokszor többet képzelünk, mint
amilyenek valójában. De a te neved, Tyson, tovább él majd generációkon
keresztül. És végül hozzád szólok, Miss Rachel Dare…
Rachel
arca megrándult, amikor meghallotta a nevét. Hátrálni kezdett, mintha valami bűnt
követett volna el, de a Pán csak elmosolyodott. Felemelt kézzel megáldotta.
–
Tudom, hogy azt hiszed, nem leszel képes jóvátenni. De neked is ugyanakkora
hatalmad van, mint az apádnak – mondta a Pán.
–
Én… én… – csuklott el Rachel hangja, és könny gördült végig az arcán.
–
Tudom, hogy nehéz elhinni. Nem kell mást tenned, csak várni a megfelelő
alkalomra."
(Csata a labirintusban, 301-302. oldal)