Mitológia Percy Jackson-módra: Hekaté

Hekaté fekete kutyáival (a kép forrása)

Hekaté a varázslás, a sötétség és az éjszaka istennője, az egyik holdistenség, valamint az egyik alvilági istenség, a Tartarosz uralkodónője. Egyes mondák Perszesz és Asztéria gyermekeként említik, míg mások szerint Zeusz és Démétér lánya.
 

Jelképei: a hold vagy fogyó hold, a fáklya és a tőr. Szent növényei: a sisakvirág (melyet ő talált meg és használt először, erősen mérgező növény) és a mák. Szent állatai: a fekete kutya, fekete menyét, a fekete macska és a fekete ló/kanca.

Hekaté a fogyó hold istensége. Egyik társa Artemisz, az újhold és a vadászat istennője; másik Démétér, aki többek között a telihold istensége is. Hekaté segített Perszephoné, azaz Démétér lányának keresésében.
 
Hekaté a szellemek és a kísértetek királynője, aki az Alvilágban lakik. Innen jön fel tőrrel és fáklyával a kezében, fekete kutyafalkától kísérve, hogy így megrémíthesse az embereket. Néha felküldi a kísérteteket és a szellemeket, hogy betegséget, őrültséget hozzanak az emberekre, vagy rémálmokat okozzanak. Ezért Hekaté az elhunyt lelkek úrnője is. Az ókoriak úgy hitték, minden születés és halál alkalmával jelen van, pontosabban, amikor a lélek belép a testbe vagy távozik belőle. 
 
Hekaté küldte az emberekre a szörnyalakokat, az empuszákat. Az empuszákkal rémisztgették az Ókorban a gyermekeket, afféle vámpír-szerű lényekkel, akik éjjel az alvó gyermekek vérét szívták.

Az újhold éjszakáin Hekaté a keresztutaknál is meg szokott jelenni éjfélkor, szellemhadától és a Sztüx-melléki fekete kutyáitól körülvéve. Fáklyával kezében és ostorral üldözi, hajtja a kísértetek rémséges seregét. Általában hármas keresztutaknál bukkan fel, mivel az istennő hatalma átfogta a három világsíkot: a földet, a mennyet és az alvilágot. A boszorkányok maguk is a keresztutaknál gyülekeznek, és itt idézik meg úrnőjüket. Az áldozatok maradványait ugyanitt helyezik el, hogy tiszteljék, vagy éppenséggel kiengesztelhessék az istennőt. A hiedelmek szerint, azok a nők, akik Hekatéhoz fohászkodtak, kitűnő méregkeverők voltak: vagyis boszorkányok. A varázslók és a boszorkányok hozzá fohászkodnak segítségért.

A képzőművészetben (talán a hármas keresztútra történő célzással) vagy hármas testűnek vagy három-fejűnek ábrázolták.

A Percy Jackson-könyvekben maga sosem jelent meg, viszont számos tevékenység és történés kapcsolódott nevéhez.
Először a második részben Dionüszosz (azaz Mr. D) említette őt, miszerint más kisistenségek társaságában ő is átállt Kronosz oldalára.
A negyedik kötetben sem maga Hekaté tűnt fel, hanem a már feljebb említett rémséges szörnyei, az empuszák. Emberi alakjukban a Goode Középiskola pomponlányai voltak, név szerint Kelli és Tammi, akik megtámadták Percyt (Poszeidón fia akkor nyíltnapon volt a középiskolában). Percy külsőre középiskolás lányoknak látta őket, de szerencséjére Rachel Dare mellette volt (aki, mint tudjuk, átlát a Ködön és a szörnyek álcáján), így figyelmeztetni tudta Percyt a veszélyre.
Az utolsó részben Hekaté vont láthatatlan burkot New York köré, ami megakadályozta az emberek számára a városba történő ki-be közlekedést. Valamint különös kék fényeket küldött az Olimposz felé, amik az isteni erőknek köszönhetően nem értek pontos célt.

„Biztos valamelyik kibírhatatlan varázslónő művei, lefogadom, hogy Hekaté szórakozik, de nyilván láttátok, ártalmatlanok. Olimposznak erős mágikus védelme van. Különben is, Aiolosz, a Szelek Ura, a legerősebb hadtestét küldte a fellegvár védelmére. Nincs az az isten, aki az Olimposzt a levegőből meg tudná támadni. Azonnal lesöprik az égről.”

(„Az utolsó olimposzi” egy kisebb részlete)

Végül, Percynek köszönhetően a kisistenek is kaphattak utódaik számára bungalókat a Félvér táborban (köztük megemlítette Morpheuszt és Hekatét). 

A folytatásban elolvasható Percy kalandja az ál-pomponlányokkal!

„Tammi rám vicsorgott:

– Gólya! – mondta undorral. – Ez a mi iskolánk, félvér! Abból táplálkozunk, akit megkívánunk.

Hirtelen megváltozott. Arcából kifutott a vér. A karjából is. Olyan fehér lett a bőre, mint a kréta, a szeme vörösen égett. Fogai agyarrá nőttek.

– Egy vá-vámpír! – dadogtam. Aztán észrevettem a lábát.

A szoknya alatt az egyik lába barna volt, és szőrös, ráadásul patában végződött. A másiknak emberláb formája volt, de bronzból öntötték. – Egy vámpír, akinek a lába…

– Hagyjuk a lábamat! Udvariatlanság felemlegetni a másik testi hibáját.

Tovább közelített felemás lábán. A pomponjait leszámítva elég bizarr látványt nyújtott, de valahogy nem tudtam nevetni rajta – addig nem, amíg ilyen vörös szempárral és hegyes tépőfogakkal néztem szembe.

– Vámpírnak neveztél? – kacagott fel Kelli. – Az csak egy ostoba legenda, aminek mi szolgálunk alapul. Mi vagyunk az empuszák, Hekaté szolgálói!

– Mmm – lépett egészen közel Tammi. – Fekete mágia keltett bennünket életre, és formázott meg állatból, bronzból és szellemekből! Fiatalemberek vérén élünk. Na, mi lesz azzal a csókkal?

Kivillantott tépőfoga láttán sóbálvánnyá dermedtem. Még szerencse, hogy Rachel egy pergődobbal megcélozta az empusza fejét.

A démon sziszegve ütötte el a felé repülő hangszert, amely végiggurult a zenekari állványok közt, majd döngve nekipattant egy nagydobnak. Rachel ezután egy xilofont vágott hozzá, de a szörny azt is elhárította.”

(Csata a labirintusban, 17. oldal)