Mitológia Percy Jackson-módra: Pán, a természetisten

Nagy Pán (rajongói illusztráció)

Pán a Vadon Istene, a pásztorok kecskeszarvú és -lábú istene. A kecske- és birkapásztorok, valamint a halászok és vadászok az ő védelme alatt állnak. A leggyakoribb változatok alapján Hermészt tartják az apjának (mivel a szatírok is az ő gyermekei), az anyja pedig egy nimfa. Római megfelelői Faunus és Silvanus. 

Pán kecskeszarvval és kecskelábakkal, szakállal, farokkal jött a világra, anyja ekkor úgy megijedt tőle, hogy elszaladt és magára hagyta fiát. Hermész viszont nem hagyta cserben Pánt, felvitte az Olimposzra, hogy bemutassa őt istentársainak, akik örömmel fogadták a különös ifjút. 
Jellegzetes hangszere a pánsíp. Pán beleszeretett egy Szürinx nevű nimfába, aki elmenekült előle. Pán egy folyónál utolérte a nimfát, akit az istenek megszántak és nádszállá változtattak. Pán ebből a nádszálból készítette el a szürinxet, vagyis a pánsípot.
Az erdőket és a mezőket hatalmába vette, védelmezi a nyájakat, vadászik az erdők vadjaira, szerencsét hoz a vadászoknak. 
 
A szatírokhoz hasonlóan kapcsolatban áll a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Ő volt az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta. Jókedvű mezei istenként bekerült Dionüszosz kíséretébe, akikkel zajongva járja be a hegyeket és völgyeket, ijesztgeti a fürdő nimfákat.
Olyannyira erős hangja van, hogy ordítása még a titánokat is megfutamodásra késztette. Ezért nevezik a hirtelen jött nagy rettegést páni félelemnek. Az ókori görögök Pántól várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenségben és megfutamítsa őket. Az emberek áldoztak neki teheneket, bakokat, juhokat, tejet, mézet és mustot.
Az isten nevét a mindenséggel is összefüggésbe hozták és úgy fogták fel, mint a természet megszemélyesítőjét. Nagy Pán jelentette/jelenti a természetet, természet mostani enyészete pedig a Pán halálát.

Az emberiségnek köszönhetően a természet a mai napig egyre jobban veszít erejéből. Ehhez hozzájárulnak a folyamatos erdőirtások, a szemetelés, a vizek és a levegő szennyezése. Pán pedig ezek miatt meggyengült és nyoma veszett. 
Grover, a Félvér táborban lakó szatír (akinek zsebében általában egy tucatnyi pánsíp hever és hajlamos a pánikolásra) saját céljaként tűzte ki, hogy megkeresi a Nagy Pánt, amire a Patás Vének Tanácsától engedélyt is kapott az első kötet végén.

„A Nagy Pán, a Vadon Istene kétezer évvel ezelőtt eltűnt. Egy tengerész az epheszoszi partok közelében titokzatos hangot hallott a szárazföld felől: „Mondd meg nekik, hogy a Nagy Pán halott!" Amikor az emberek meghallották a hírt, elhitték. Azóta is rombolják és fosztogatják Pán birodalmát. De nekünk, szatíroknak, Pán volt urunk és parancsolónk. Ő védelmezett minket és a föld érintetlen, vadon részeit. Nem hisszük el, hogy meghalt. A szatírok minden generációjában a legbátrabbak Pán keresésének szentelik életüket. Minden helyet végigkutatnak a világban, az összes érintetlen, ember nem járta helyet, és remélik, hogy megtalálják, hova rejtőzött, és felébresztik álmából.”

(A Villámtolvaj egy részlete)

Grover Underwood

Grover küldetése nem indult éppen zökkenőmentesen az Aranygyapjú miatt, hiszen Pán helyett a gyapjú vonzotta magához, így Polüphémosz csapdájába esett. Mint kiderült jó pár néhai szatír esett ebbe a csapdába, hiszen az Aranygyapjú is hatalmas varázserővel bír, így erejét összetévesztették Pánéval.
 
A harmadik kötetben Új-Mexikóban különös nyomra bukkant Grover, ugyanis megérezte a természetisten illatát, sőt közelsége olyannyira mámorító volt, hogy Grover elájult. Azonban jelentősen nem jutott előrébb kutatásával, hiszen Kheirón minden őrzőt a táborba rendelt, hogy felkutassák az eltűnt hősöket. Percyéknek pedig Annabeth keresésre kellett indulniuk. Még ugyanennek a résznek a végén Pán üzenetet küldött Grover részére, ami csupán két rövid szóból állt: „Várlak téged!”
 
A negyedik részben a Vének Tanácsa számon kérte Grovert az „állítólagos” üzenettel kapcsolatban, amit a Nagy Pántól kapott. A tanács szkeptikus volt a hallottakkal kapcsolatban, így csak egy hetet adtak az ifjú szatírnak, valamint tanácsolták neki a bábszínházat és a sztepptáncot. 
 
Grover biztosan tudta, hogy az egyetlen hely, ahol rátalálhatnak Pánra: az a Labirintus. Megérzése pedig beteljesedett, hiszen megannyi kalandon átküzdve magukat szintén olyan közel kerültek a természetistenhez, hogy Grover elájult (akárcsak az Új-Mexikóban történtekhez hasonlóan). Végül rábukkantak a Nagy Pánra a Labirintus egy eldugott barlangjában. Pán arra kérte Grovert, mondja el mindenkinek, hogy a Nagy Pán meghalt.
Pán szavai:

„A nevem, Pán… eredetileg azt jelentette, hogy egyszerű, de ma már azt jelenti, minden. A vadon szellemét mindenkinek át kell adnod, akivel találkozol. Azt üzenem nekik, hogyha meg akarják találni a Pánt, magukban kell keresniük! Állítsátok helyre a természetet, négyzetméterről négyzetméterre. Mindenki abban a sarkában kezdje a világnak, ahol lakik. Ne várjatok senkire, még az istenekre sem, hogy megcselekedje ezt helyettetek."

(A „Csata a labirintusban” egy részlete a 303. oldalról)

Beszélgetésük végén Pán megáldotta őket, majd fehér ködként szertefoszlott. Az ő elmúlásával együtt a barlang állatai is porrá váltak.

A Pántól kapott „páni félelem” erejével Grovernek sikerült a táborra törő ellenséget elkergetni. A vén szatírok természetes nehezen fogadták az istenség elmúlásának hírét, mi több hazugnak titulálták Groverrel együtt a többi hőst is. A fiatal szatír segítségére pedig nem kisebb személy sietett, mint Dionüszosz, aki elmondta a tanácsnak, hogy Groverék igazat szóltak. Ennek ellenére a vének nem engedtek álláspontjukból, így Dionüszosz feloszlatta a tanácsot (ezzel megszűnt Grover száműzetésének kérdése is).

Az utolsó kötetben Grover a világot járta, hogy meggyőzze a természetszellemeket és a lényeket Pán haláláról. Valamint próbálta összekovácsolni a szatírokat, hogy védelmezzék a vadont.

A folytatásban betekinthettek a Nagy Pán nem hétköznapi barlangjába! Valamint elolvashatjátok Pán szavait, melyeket a hősökhöz intézett!
 

Pán barlangja:

„A falakon vörös, zöld és kék kristályok csillogtak. A furcsa derengésben lenyűgöző növények nőttek – óriásorchideák és csillag alakú virágok, a falakat indák futották be, rajtuk bíbor és narancssárga bogyók híztak. Lábunk alatt selymes, zöld mohaszőnyeg. A barlangnak magasabb volt a mennyezete, mint egy katedrálisnak, és úgy ragyogott, mint egy galaxisnyi csillag. A barlang közepén egy aranyozott, U alakú római ágy terpeszkedett, rajta rengeteg selyempárna. Körülötte régen kihalt állatok heverésztek: egy dodó madár, egy emlős, ami mintha a farkas és a tigris keveréke lett volna, továbbá egy hatalmas rágcsáló, talán a tengerimalacok ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas mamut lépkedett az ormányával gyümölcsöket tépegetve.

Az ágyon egy vénséges szatír ült, és égszínkék szemével figyelte, ahogy közeledünk. Göndör haja és hegyes szakálla hófehér volt, de még a lába is ősz szálaktól szürkéllet. Hatalmas, csillogó, barna, csavart szarvai voltak. Ezeket már nem lehetett volna sapka alá rejteni, ahogy Grover tette a sajátjaival. A nyakába akasztva pánsíp lógott.

Grover térdre rogyott az ágy előtt:

– Nagy Pán!

Az isten kedvesen mosolygott rá, de szomorúság csillogott a szemében:

– Grover, kedves, bátor szatírom! Már régóta vártalak!”

(Csata a labirintusban, 298-299. oldal)

Pán szavai a hősökhöz (az első bekezdés Groverhez szól):

„– Erősnek kell lenned. Megtaláltál, és most el kell engedned. Át kell venned a terhemet. Egyetlen isten ezt már nem bírja el a vállán. Mindannyiótoknak cipelnie kell.

Amikor a Pán tiszta, kék szemével a szemembe nézett, rádöbbentem, hogy nemcsak a szatírokra céloz, hanem a félvérekre és az emberekre is. Mindenkire.

– Percy Jackson, tudom, mit láttál ma. Ismerem a kételyeidet. Egy valamit elárulhatok: ha eljön az idő, a szíved nem ismer majd félelmet.

Annabethhez fordult:

– Athéné lánya, közeleg az időd. Egy olyan darabban vár rád főszerep, amire nem is számítottál.

Most Tyson következett:

– Küklopsz mester, ne csüggedj! A hősökről sokszor többet képzelünk, mint amilyenek valójában. De a te neved, Tyson, tovább él majd generációkon keresztül. És végül hozzád szólok, Miss Rachel Dare…

Rachel arca megrándult, amikor meghallotta a nevét. Hátrálni kezdett, mintha valami bűnt követett volna el, de a Pán csak elmosolyodott. Felemelt kézzel megáldotta.

– Tudom, hogy azt hiszed, nem leszel képes jóvátenni. De neked is ugyanakkora hatalmad van, mint az apádnak – mondta a Pán.

– Én… én… – csuklott el Rachel hangja, és könny gördült végig az arcán.

– Tudom, hogy nehéz elhinni. Nem kell mást tenned, csak várni a megfelelő alkalomra."

(Csata a labirintusban, 301-302. oldal)