Mitológia Percy Jackson-módra: Tüphón

Tüphón

Tüphón, „Minden szörny atyja”.  Szülei Gaia (földanya) és Tartarosz (a félelmetes alvilági szakadék istene). Delphüné testvére. Felesége Ekhidna, a szörnyek ősanyja.

Az első titánháború után a Tartaroszba vetett gyermekeiért, a titánokért bánkódó Gaia odaadta magát öccsének, Tartarosznak. Ebből a nászból született meg Delphüné és Tüphón. Tüphón arra volt hivatva, hogy legyőzze Zeuszt és megbuktassa uralmát. Kilikiában született meg, a Korükosz-barlangban. Tüphón csípőig ember formájú és a csípőtől lefelé óriáskígyóból álló szörnyeteg. Ujjai hegyén kígyók nőttek, fejét és állát csapzott szőrzet fedte, szemei izzottak, szájából tüzes láva fröcskölt és hatalmas szárnyai elsötétítették az eget. Tüphón mindegyik torkából vad hangok törtek elő: bikabömbölés, oroszlánüvöltés, kutyaugatás. Kitárt karjai kelettől nyugatig értek, feje pedig egészen a csillagokig nyúlt.

Mielőtt feladata teljesítésére indult volna, talált magához illő feleséget, Ekhidna (a szörnyek ősanyja) személyében. Gyermekeik: Kerberosz (a háromfejű kutya, az Alvilág bejáratának őrzője), Orthosz (kétfejű kutya), a nemeai oroszlán, Kiméra, Szphinx, az erümanthoszi vadkan, a krommüóni vademse, Hidra, valamint a Prométheusz máját tépő saskeselyű. Nem véletlenül illették Tüphónt a „Minden szörny atyja” névvel.

Amikor rohamra indult az Olimposz ellen az istenek menekülni voltak kénytelenek és különböző állatoknak álcázták magukat. Athéné nem volt hajlandó elrejtőzni, Zeuszt is megrótta gyávasága miatt, és addig bíztatta, míg fel nem vette igazi alakját. Zeusz visszatért az Olimposzra és villámaival rohamra indult Tüphón ellen. A sebesült Tüphón üvöltve menekülni kezdett, majd Zeusz közelharcba bocsátkozott vele. Tüphón kígyói Zeusz köré tekeredtek és a szörny elvette Zeusztól sarlószerű kardját, kivágta vele kezeiből és lábaiból az inakat. Zeusz inai nélkül tehetetlenül hevert, mozdítani sem tudta magát. Tüphón ellenfelét és annak inait szörnynővére Delphüné őrizetére bízta.
 

Zeusz legyőzése szinte megbénította az isteneket. Hermész és Pán vállalták, hogy megpróbálják kiszabadítani Zeuszt. A barlanghoz lopóztak, Pán pedig olyan iszonyú hatalmasat kiáltott, hogy Delphüné szörnyethalt. Hermész az inakat megkereste és visszahelyezte őket apjába. Zeusz ismét az Olimposzra ment, harci szekerére szállt és ismét üldözni kezdte Tüphónt. A Moirák siettek Zeusz segítségére úgy, hogy megkínálták a szörnyet olyan almákkal, amelyek biztos halálra ítélték őt. Tüphón a Haimosz-hegyre menekült, ahol Zeusz felé hatalmas sziklákat kezdett hajigálni, de Zeusz a sziklákat villámaival széthasította, amelyek visszahullva iszonyú sebeket ejtettek Tüphónon. Szicília felé vette útját, de ahogy a szigetre ért Zeusz véget vetett a küzdelemnek, óriási sziklát kapott fel és ráhajította, ebből lett az Etna, amit Tüphón mindmáig megpróbál levetni magáról, a hegy még ma is tüzet okád és füst tör az égre csúcsáról.

A nyugati civilizációban Tüphón az Etna helyett a St. Helens-hegy fogságába került. Újdonsült börtöne nem bírta tovább fogságban tartani a több ezer éve raboskodó szörnyeteget.

A negyedik kötetben (Csata a labirintusban) Percy Jackson egy csapatnyi telekhin ellen kénytelen volt használni a St. Helens-hegynél minden erejét, aminek hatására Tüphón felébredt álmából és az éppen meggyengült börtönéből ki tudott törni.
 

Az utolsó kötetben Tüphón egyenesen New York, vagyis az Olimposz felé vette az irányt. A Ködnek köszönhetően az emberek nem láthatták a szörnyeteg valódi alakját, de így is tudták, hogy valami veszedelmes közeleg, mégpedig egy őrületes vihar képében. Tüphón a laikus szemeknek egy hatalmas vihar-hurrikán torzszüleménynek tűnt, ami mindent elpusztított, ami csak az útjába került.
 

Szinte az összes olimposzi isten harcba szállt ellne: Zeusz, Artemisz, Apolló, Athéné, Dionüszosz, Árész, Hermész és Héphaisztosz. Poszeidón a tenger alatt harcolt Ókeánosszal és a tengeri szörnyekkel, míg Hádész és Perszephoné egy ideig nem küzdöttek. Démétér pedig az Olimposzon maradt. Tüphón még Zeusz mestervillámától is csak hátratántorodott, sokáig úgy tűnt, hogy sikeresen el fogja érni New Yorkot. Tehát Tüphón nagyon jó figyelemelterelésnek bizonyult, amíg a többit titán, köztük Kronosz, egyre közelebb férkőztek a szinte magára hagyott Olimposzhoz.

Percy ilyennek írta le Tüphónt:

„A felhő lassan szétnyílt, és először életemben megpillanthattam Tüphónt.

Tudtam, hogy amíg élek (ami jelenlegi helyzetemben igazán nem valami sok idő), nem fogom elfelejteni ezt a képet. Tüphón arca folyton változott. Minden percben más szörny volt, és mindig ijesztőbb az előbbinél. Mivel ép ésszel nem bírtam volna sokáig nézni a képét, inkább a testére koncentráltam, de azzal sem jártam jobban.

Emberszerű volt, de a bőre olyan fasírtos szendvicsre hasonlított, amit egy évig az öltözőszekrényben felejtettek.

Zöld foltos volt, ház nagyságú hólyagokkal és fekete égésfoltokkal a vulkán alatt eltöltött hosszú eónok emlékeként. Emberszerű ujjaiból saskarmok meredeztek. A lába pikkelyes, mint egy hüllőé.”

(„Az utolsó olimposzi” egy részlete)

Percy imádkozott Poszeidónhoz, hogy hagyja el palotáját és fékezze meg a New Yorkba érő Tüphónt. Poszeidón hallgatott fiára, otthagyta palotáját a tenger alatti csata kellős közepén, hogy segítse megmenteni az Olimposzt. Amikor Tüphón a Hudson-folyóba lépett, akkor Poszeidón megrohamozta őt a Tyson által vezetett küklopsz-sereggel. Legyőzték és leláncolták a szörnyet, majd Poszeidón megnyitott egy alagutat a Tartaroszba, és levetette oda Tüphónt.

Hogyan sikerült legyőzni Tüphónt?

„Amikor Tüphón a Hudsonba lépett, alig ért vádlija közepéig.

Most!, könyörögtem a füstben lebegő képnek. Mire vártok? Légyszi!

Mintha csoda történt volna, a kép hátteréből felharsant a kagylókürt. Az óceán hangja. Poszeidóné.

Tüphón lába körül tizenkét méter magas hullámok csapkodtak a hirtelen viharossá vált folyón. És a folyóból újabb harci szekér szökkent elő. A szekér elé kötött, szilaj csikóhal a levegőben éppen olyan könnyedén úszott, mint a vízben. Apám teste kéken vibrált, tett egy büszke kört Tüphón lába körül. Poszeidón nem volt többé öregember. Megint olyan volt, amilyennek ismertem: napcserzett bőrű, fekete szakállas, ereje teljében lévő férfi. Suhintott egyet háromágú szigonyával, mire a folyó felhőtölcsérrel vette körül az óriást.

- Ne! - kiáltott fel Kronosz egy másodpercnyi döbbent csönd után. - Ne!

- TÁMADÁS, TESTVÉREIM! - kiáltotta Poszeidón, de nem tudtam, hogy a füstből hallom-e, vagy hangja felért egészen idáig. - ELŐRE AZ OLIMPOSZÉRT!

A habokból harcosok ugrattak ki hatalmas cápák, sárkányok és tengeri csikók hátán.

Egy egész küklopsz hadtest érkezett, és a csapatot nem más vezette, mint...

- Tyson! - kiáltottam fel.

Tudtam, hogy nem hallhat engem, de alaposan meglepődtem. Valami varázslatnak köszönhetően hatalmasra nőtt. Legalább hét méter magas volt, akkora, mint idősebb rokonai, és először életében tetőtől talpig harci páncélt viselhetett. Mögötte Briareószt pillantottam meg, a Százkarút.

A küklopszok hosszú, vastag, fekete csáklyás végű vasláncokat lóbáltak a kezükben - egy hadihajót is le lehetett volna velük horgonyozni. Lasszóként megpörgették, és Tüphónra dobták őket. Aztán az örvénylő víz segítségével Tüphón lábára és karjára tekerték a láncokat, amíg a szörnyeteg egészen bele nem gabalyodott. Tüphón dobálta magát, morgott, és a láncokat tépkedte. Sikerült néhány küklopszot lerántania hátasáról, de túl sok volt a lánc. A küklopszok hada szépen lassan elkezdte lefelé húzni Tüphónt.

Poszeidón ekkor eldobta háromágú szigonyát, és beleállította Tüphón nyakába. Aranyszínű vér, a halhatatlanok ikhorja fröccsent ki a sebből, és zuhogott alá, mint egy felhőkarcoló tetejéről aláhulló vízesés. A háromágú szigony visszatért Poszeidón kezébe.

A többi isten újult erővel rontott Tüphónra. Árész az óriás közelébe repült, és orron szúrta. Artemisz egy tucat ezüstnyilat lőtt Tüphón szemébe. Apolló lángoló nyílvesszőitől még az ágyékkötője is meggyulladt. Zeusz rendületlenül tovább bombázta villámaival. A folyó vize emelkedni kezdett, és úgy fonta körül az óriást, mint báb a hernyót. Tüphónt lehúzták a súlyos láncok. Fájdalmában üvöltött, és olyan erővel dobálta magát, hogy a hullámok átcsaptak a part ötemeletes házain és a George Washington Bridge-en, de nem tudott kikászálódni a mederből. Apám nyitott neki egy speciális lefolyót a víz fenekén, azon keresztül egyenesen a Tartaroszba csúszhatott. A szörny feje búbja fölött átcsaptak a habok, és többet nem bukkant elő.

- VHÁÁÁ! - őrjöngött Kronosz, és pengéjével szétkaszabolta a ködképet.

- Itt vannak - mondtam. - Vége a játéknak.

- Még el sem kezdődött!”

(Az utolsó olimposzi, 306-307. oldal)